A Bujtos, amelyen ma egyenes, tiszta utcák, csinos, kertes házak beszélnek az új életre kelt Nyíregyházáról, még a mi diákkorunkban sétahely és a Kossuth gimnázium diákjainak játszóhelye volt. Hatalmas jegenyék, rezgőlevelű nyárfák szöktek a szédítő magasba és ezeknek a magas fáknak legmagasabb csúcsán fészkelt a vércse, Szabolcs haragos ragadozómadara. Nemcsak bátorság kellett az ide fel mászáshoz, hanem végtelen óvatosság, jó izmok és körültekintés.
Krúdy Gyula és e sorok írója voltak elsőrangú dézsmaszedői a vércsefészkeknek. E sorok írója a maga 13 esztendejével hosszúságban éppen fele annyi volt, mint Krúdy Gyula. Magas, sovány, hosszúlábú, hosszúkarú fiú kiből a későbbi hatalmas testű Krúdy Gyula fejlődött ki. Az igazat megvallva, én majdnem ugyanolyan szerepet játszottam, mint a cápa életében a vezető kis hal, mely odavezeti a zsákmányhoz s megosztoznak azon.
Nem mintha én nem lettem volna eléggé szabolcsi bicskás, mindenféle veszedelem elkövetésére, de a vastag fára mászás technikája a hosszú kart és hosszú lábat feltételezi. Az én szerepem az alulról való dirigálás volt. Hiszen egy 8—10 méter kerületű fának nem lehet csak úgy vaktában neki indulni. Már az indulás pontját is jól meg kell választani. A lent maradt vezényli, hogy hol van az alkalmas legközelebbi gally, melyre fel lehet húzódni, vagy melyen a lábat meg lehet vetni.
A fára mászó természetesen csak az orra elibe lát, a lent maradinak kell minden felhasználható támpontot már jó előre meglátni, s oda vezényelni a mászót. Megtörténik tehát, hogy a fát mászó körös-körül többször megkerüli a fát, míg végre a törzsből gallyakba szökkenő részhez elér. Krúdy Gyula nem egyszer tette meg már ezekre a fákra az utat, egy délután többször is. Hiszen a vércsék sem költenek egyszerre; meg azután gyakran lehallatszott a lehangoló szó: „csak tojás van”, avagy még pucosak, tehát emberi nevelésre alkalmatlanok.
Hogy egy ilyen kirándulás a faóriások tetejének urai közölt minő riadalmat eredményezett, az elképzelhető, de mi nem csodálkoztunk, hogy némelykor véres arccal jött le a „vércse fészek” szedő. Bizony a bátor madarak, a kétségbeesett szülők nem kímélték csőrüket és karmaikat. Egy ízben sikerült Krúdy Gyulának kiszedni a fészket. A kicsinyeket „kelebébe” rakta, s megkezdte az óvatos visszavonulást. A famászók tudják, hogy lejönni a fáról jóval nehezebb, mint arra felmenni. Viszont a vezetőnek is pontos irányítást kell adni, mert gyakran megtörténik, hogy a famászó nem lát semmit, csak a lábával keresi a bemondott támpontot.
Krúdy Gyula már jól lent járt, már számot adott, hogy hány vércsefiók van. Körülbelül 6—7 méterre lehetett a földtől, mikor egy vastag, de száradt gallyra dirigáltam. Alulról nem látszott, hogy korhadt. Meg is bírta volna, ha nem ereszkedik rá teljes testsúlyával, de kényszerítve volt, mert a következő támpontot csak teljesen nyújtott karral és leeresztett testtel érhette volna el. Abban a pillanatban a gally letört és Krúdy Gyula repült. Széttárt karokkal és lábakkal egyenesen a hasára és mellére vágódott, akkorát szólott, mint egy menkü nagy dob.
Fekve maradt. Rémület szállott meg. Gyulusnak vége. Szaladgáltam körülötte a magam kis tehetetlenségében, mint a tyúk a tópartján, kacsa gyermekei után. Kivert a hideg veríték. Szorongattam a Gyulus cipőit, gondolván, ha már Gyulust nem, de legalább a cipőjét haza viszem.
Kis idő múlva Gyulus nyögéssel megszólalt, de jajnál többet nem tudott mondani. Lassan, lassan azonban enyhült a rettenetes ütés okozta fájdalom. Már kezdett estére fordulni az idő. Azt se tudtuk, mit csináljunk. De én nem akartam magára hagyni vadászpajtásomat. Nagy sokára már felültettem Gyulust.
Végre ugy határoztuk, hogy én fogom a hátamon bevinni, mert bizony a Gyula lábai minden funkciót megtagadtak. Nagy nehezen feltámasztottam, átölelte a nyakam, az orrom alatt lógatta a cipőjét, s megkezdettük nem épen diadalmas bevonulásunkat.
Az utánunk való nyomozás még Serloch Holmésnél sem lett volna nehéz, mert Gyula két lába két széles barázdát húzott az utca porában. Már pedig a Kállai utcán minden ha jó nagy por volt. Nem tagadom, hogy én rólam szakadt a veriték, hiszen jó két kilométert egy folytában cipelni és húzni egy kétszer akkora súlyú és nagyságú testet, nem kis erőfeszítést igényelt.
Végre elérkeztünk a kapuhoz. Szerettem volna elrejteni magamat a szigorú mama szem elől, Gyula azonban azt gondolta, hogy megoszlik kettőnk között a veszedelem.
Szépen bevontattam Gyulát az udvarra. Mit nem tesz Isten, a mama épen az ambituson volt. Nem tudta mire vélni a díszfelvonulást, de olyat látott, mitől rémülten kiáltott fel. „Jaj, Gyuluka meszteláb.” Hát bizony Gyuluka nem járt sohase „meszteláb”, az nem volt uri dolog. Csak ott húztuk le parasztosan a cipőnket, hol a szülei szem nem látott. Hanem én is igyekeztem elhelyezni Gyulust az ambituson, azután „iszkiri”, ugy elvágtattam, mintha ott se lettem volna, Gyulusra bízva a kimagyarázást. A vércseosztozkodásra azonban nem került a sor. Ugyanis Gyulus estében azokra esett, s bizony szegénykék palacsintává lapultak.
Kelemen Ferenc, Nyírvidék, 1934.12.25.
