Egy percet állt a vonat. Amikor eldübörgött, a professzor ottmaradt a sínek között egy nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sírgödör.
— Hordár! Hordár!
Előcammogott egy vasutas. Nyugodtan hallgatta a professzor dühöngését, aki elátkozott dögtemetőnek titulálta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán járvány pusztított, csak egyszerűen „nem uram”-m al válaszolt.
— Hát akkor mire várunk ?
A hordár a professzor türelmetlenségét nyilván tréfának vette, mert a táskára bökött:
— Ezért hívott uram ?
— Talán sakkozzunk itt, úgy gondolja?
— Ön szeret sakkozni?
A messziről érkezett most már nyugtalanul sandított körül. Hiszen csupán ketten vannak. És éjszaka.
— Én ugyebár most érkeztem . A táskám meglehetősen nehéz. A feladat egyszerű: megemeli a táskámat és mindketten elindulunk. Tehát?
A hordár jóindulattal mosolygott az öregemberre.
— Elég nagynak látszik a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is?
— Győződjék meg róla — mondta a professzor. A vasutas azonban cigarettát puhítgatott és rágyújtott.
— Mi van benne?
— Hogyhogy mi van benne? — kérdezte a professzor.
— No igen, mi van benne?
— Minden! Érti! Minden!
— Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, hogy én nem igen szoktam nehéz poggyászokat az utasoknak továbbcipelni.
— Tisztázzunk valamit. Maga hordár?
— Hát uram, ez a nézőpont kérdése. Ha értem kiált, akkor igen, hordár vagyok.
— És ha felszólítom, hogy hozza a bőröndömet? Akkor már nem bizonyos, hogy hordár?
— Valahogy így, uram.
A professzor felkacagott, aztán morogva pénztárcájából kisebb bankót választott.
— Itt van, fogja és küldjön egy másik hordárt, aki beviszi a poggyászomat.
— Látja uram , ez az, ami nem lehetséges.
— Mi nem lehetséges?
— Egyedül vagyok uram — mutatta fel bütykös, vastag ujját az ember.
— Ne tréfáljon velem, hallja?
— Dehogy tréfálok.
— Mit akar tőlem? Pénzt?
— Nem vagyok rabló, uram.
— Valami szándéka csak van, nem ?
— Nekem semmi, uram.
A professzor leült a bőröndre. A hordár egykedvűen dohányzott.
— Meddig fogunk itt rostokolni? — kérdezte az öregember.
— Az öntől függ, uram
— Tőlem? Hogyan? Én nem bírom már a poggyászt, nem érti?
— Hogyne érteném. Nem bírja. Elhiszem.
— Akkor?
— Már egyszer kérdeztem uram , hogy mi van benne. Nem kíváncsiságból. De ön megsértődött.
— Lehetséges, de nem értem, hogy mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez?
— Esetleg javaslattal szolgálhatok, amennyiben igényli, uram.
— Tehetek mást?
— Tehát igényli. Ez esetben megpróbálhatna uram kissé könnyíteni a poggyászán.
— Mit mond?
— Átnézhetné és kidobhatná a felesleget.
— Őrültség!
— Kérem, ne bosszankodjék. Mondtam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot rakosgat a lakásában is, már nem tudja, miért és mit, csak amikor költözésre kerül sor, kiderül, hogy csupa felesleges limlom , mivel tele vannak a fiókok. Talán átgondolná uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában súlyosodik, mind szükséges?
A professzor törülgette a szemüvegét. Szemügyre vette még egyszer az állomást, aztán a szelíd óriást.
— Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok válaszolni.
— Szó sincs róla uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie.
A professzor meghökkent. „Micsoda éjszaka ez!”
— Na jó — mondta megadással. Tehát: szerintem mindenre szükségem van.
— Átgondolta uram ?
— Teljesen.
— Hát ez baj.
— Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal?
— Ez a helyzet uram.
— Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta.
— Így van pontosan.
— De hát tudja mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához?
— Keveset. Két gyerek többet eszik mint egy, három többet, mint kettő.
— Egyszóval nem ismeri Descartest? Platont? Sokratest?
— Ezek is a poggyászban vannak?
— Igen, ők is! És még sokan!
— És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban?
— Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom…
— Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van?
— Már válaszoltam !
— Talán akkor nem a táskában kellene cipelnie, uram. Inkább a fejében.
— Ott vannak!
— Hát akkor igazán kidobhatná a táskából a puszta papírtömeget. Képzelje uram, ha én is magammal hurcolnám saját poggyászomat, tele haszontalan lomokkal, amik számomra fontosak voltak. Uram, az a tömeg el se férne az ön jókora táskájában.
— Ugyan mik volnának azok?
— Hát hirtelen magam sem tudom. Például a kubik, az ásó, a balta, az akasztófa… látja, uram, csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem poggyászra uram, és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzon csak, van idő.
— Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. — Úgy érti, dobjam el az egészet?
— Na, helyben vagyunk.
— Mármint azt, ami teher.
— Csakis.
A tudós gondolkozott.
— De ha mégis szükségem volna …
— Uram itt, ebben a helységben megkap mindent.
— Mindent?
— A mire embernek valóban szüksége lehet.
A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt.
— Hát akkor mehetünk, barátom.
A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek.
— No, nem jobb így?
Sipkay Barna – Ketten az éjszakában
