Az 1753-ban újratelepített Nyíregyháza 200 éves évfordulóját az akkori Néplap a jól tetten érhető propaganda stílusában köszöntötte. Ez olvasható az alábbiakban.
Néplap, 1953.november 7., szombat
Köszöntjük a Nyírség fővárosát, ezt a szelídhajlású dombok, akácfaszegélyű szántóföldek övezte helyet, üzemeivel, iskoláival, sóstói erdejével.
Ezelőtt 200 esztendővel, 1753 őszén hosszú szekérsorok tartottak egy, a sárból alig kilátszó nyírségi falucska felé. Néhány család viskója volt itt csak, a házak nagy része romokban hevert, laboda verte fel udvarait s csak a szél fütyült a régebben virágzó település helyén. Szarvasról 131, Mezőberényröl 39, Békéscsabáról 18, Tótkomlósról 19, Orosházáról 3, Gyuláról 1 család indult útnak új honfoglalásra. Aztán később jöttek családok Zólyomból, Borsodból, Honiból, Gömörből, Nógrádból is. Letelepedtek ott, ahol a mai Kalinin-, Kossuth-, Rákóczi-, Zrinyi Ilona-, Luther-, Vöröshadsereg-, Eötvös-, Szilfa-, Csipke-, Virágutcák vannak. Házat építettek és hozzáláttak ahhoz, hogy virágzó várossá fejlesszék a falucskát. Ezeknek a családoknak a neveit nem jegyezte fel a történelem, mi azonban meghajtjuk előttük az emlékezés zászlaját. Ők a nyíregyházi honfoglalók, ők az igazi városépítők.
A város volt urai szobrot készítettek ‘gróf’ Károlyi Ferencről, s azt mondották: „neki köszönhetjük Nyíregyházát“. Ez hazugság! Károlyi nem volt más, mint saját hasznát néző földbirtokos, aki időlegesen kedvezőbb feltételeket biztosított jobbágyainak, hogy azok a műveletlen, mocsaras, erdős földet feltörjék, megműveljék, — a grófi kamarák javára. A dicsőség nem Károlyi Ferencet illeti, hanem azokat az egyszerű embereket, akik megbirkóztak a termeszei mostohaságával, akik a mocsarak. vadvizek, erdők helyén virágzó termőföldeket teremtettek, akik két kezük szorgos munkájával fejlesztettek Nyíregyházát!
Ezeket az egyszerű embereket tirpákoknak nevezték el. Ez a szó azt jelenti, hogy tűrő, szenvedő. Nem véletlenül kapták ezt a nevét a nyíregyházi városalapítók. ’Sokat kellett tűrniük és szenvedniük. Dolgoztak inuk szakadtáig. Izzadták az adót s a nyakukon olyan lelketlen gazemberek élősködtek, mint a Bencsek, Májerszkiek, Szmolárok és Szohorok. Kétféle Nyíregyháza volt a múltban. Az egyik ott szorgoskodott a környékbeli tanyabokrokban, ott lakott a város kicsiny házaiban, pincéiben, ott ácsorgott végnélküli napokon munkára várva a Kossuth-téren, ott ázott-fázott a Friedmann- telep fabarakjaiban, ott senyvedt tüdőbajban és éhségben a hengertelepi földbevájt kunyhókban. A város másik része a városházán basáskodott és lopta a közpénzt, hogy villát építsen magának a sóstói erdősoron, mint Bencs Kálmán, a polgármester, vagy pezsgősvacsorán mulatott a Koronában, a Ferencesek titkos tivornyáin, Török Dezsőnél, a kanonoki kéjtanyákon. Ezeké volt az iskola, a bank, a hatalom, a rendőrség, s aki túlságosan ártani akart hatalmuknak, azt egyszerűén meggyilkolták, — mint Soltész Mihályt, az építőmunkások egyik vezetőjét.
Krúdy Gyula azi írta erről az időszakról, hogy olyan, mint egy rossz álom, vagy ragályos betegség, aminek egyszer vége lesz.
Vége lett ennek a szomorú kornak és a 300-ik év küszöbén, 1944 őszén új hazát adtak Nyíregyházának a Szovjet Hősök. Ma minden nemzeti ünnepünkön elvonulunk a Malinovszkij-emlékműhöz, ahol Bugyin kapitány és még sok más szovjet katona neve ragyog kőbe vésve, koszorút helyezünk neveik alá. Az új Nyíregyházát köszönjük meg nekik!
S most épül, szépül Nyíregyháza. Bérházak, gyárak, vállalatok, új iskolák, napköziotthonok, új pályaudvar teszik széppé, egyre szebbé a város arcát. Üdvözöljük az új várost! De legfőképpen az új város építőit, a Pozsonyi Zoltánokat, Visnyik Józsefeket, a nyíregyházi szövetkezeti parasztokat, a város lelkes értelmiségét, akik büszkén vallják magukat a 200 év előtti honfoglalók utódainak, azok műve továbbfejlesztőinek! A 200 éves város ünnepén ezek felé szálljon a legtöbb, legforróbb köszöntő szót.